-A Sári nem jöhet. – Szögezi le a fiam ellentmondást nem tűrő hangon a minap, amikor „idejében” elkezdünk beszélgetni, rohamosan közelgő, márciusi szülinapjáról. Nagyot nézünk az apjával, úgy tudtuk ugyanis, hogy testi-lelki jó barátságban állnak a fiatalok. Az oviban egymás mellett alszanak, a nyáron együtt utaztak képzeletben Almádiba, és vita nélkül elfelezték az udvaron zsákmányolt diót. Mi más lehet a csúcsa a 3,5 évesek igaz szerelmének. Soma azonban nem tágít.
-Sári nem jöhet, mert ő folyton piszkál.
-Mi az hogy piszkál, eddig jóban voltatok…
-Az hogy piszkál. Ilyen közel jön (illusztrációként az orra elé emeli a tenyerét) és ölelgetni akar meg puszilgatni, de kajakra.
Néztünk, relatíve röhögés nélkül, mire a gyerek folytatja.
-Mondtam neki, hogy ha még egyszer megpuszil, berakom a büntibe és majd ott elgondolkozhat, hogy mit csinált.
Továbbra sem röhögünk látványosan. Soma a kezébe veszi kedvenc Villám autóját, letérdel az asztalhoz, berreg és a fokozott érdeklődés ellenére láthatóan ejti a témát. Beletömök némi banánt, egy kevés körtét, az idő megáll. Közli, hogy az autó éppen a poros úton megy, aztán átmenet nélkül folytatja.
-És elveszi az autómat. És nincs kukabúvárja. És mindig ölelget.
Megértően nézünk. Csönd, berregés. Banán, körte.
-De azért majd megmondom neki, hogy ha jó lesz és nem piszkál akkor eljöhet.
-Kicsoda, hova, szívem?- Tettetjük vidáman a hülyét.
-Hát a szülinapomra, mondom, nem figyelsz? Eljöhet a Sári… a Lili, a Dóri, a Milla és a Linda. Ha jók lesznek.
-Mi az hogy jók lesznek?
-Hát nem akarnak ölelgetni, puszilgatni, meg minden.
-Hát akkor mit csináljanak?
-Játszanak szépen.
-De hogyan?
-Hát ahogy én mondom nekik.
