Vörös posztó, avagy az én kis kényes témám

Hogy őszinte legyek nincsenek oltári nagy vállalásaim. Mármint, politikailag mára abszolút érinthetetlen lettem, nincs olyan párt, vagy jó betűtípussal írt szónoklat, ami elköteleződésre ihletne. Semmilyen ügyben sem állok zászlóval a kezemben és terjesztem az elveimet, leginkább elgondolkodónak, rosszabb napjaimon megingathatónak, bizonyos esetekben kifejezetten meggyőzhetőnek érzem magam. Nem rajongok hisztérikusan stílusokért, nem szeretem jobban a saját hangomat, mint másokét és alapvetően abban hiszek, hogy mindenki bátran éljen úgy, ahogy az neki jó.

Nade. A helyzet az, hogy van egy sötét folt a térképen, ami nekem minimum bikavadítóan vörös. És létezik egyetlen rossz mondat, amiért cserébe a kedves témafeldobó egy pillanat alatt őrjöngő, habzó szájú nőszemélyt kap cserébe, akivel lehetetlen diskurálni.

A dolog a pedagóguskérdés-ügye. A hátamon ütemes rohamban kezd futkározni a  hideg, amikor valaki szólóban felnyomja a mondatot: – Több fizetés kéne a tanároknak, így nem lehet.

Aha. Hát szerintem meg úgy nem lehet…

Nem lehet úgy, hogy pedagógusokat képzünk, akik jó esetben valóban értenek a matematikához és a földrajzhoz, mindezek mellett ellenben brutális elfojtásokkal, komplexusokkal, sosem kiélt hatalomvággyal, feldolgozatlan traumákkal küzdenek, a gyerekről, mint egységről pedig még csak képeket láttak. Nem lehet úgy, hogy kicsi, közepes és nagygyerekek közelébe engedjünk az önismeret teljes hiányával küzdő felnőtteket és elvárjuk, hogy 1. a kölyök tisztelje őket, 2. egészséges felnőtté érjen a kezük alatt, mármint ha ez alatt a testileg-lelkileg-szellemileg változatot értjük.

Amiről azt hiszem, hogy nyilvánvaló, az állandóan szemberöhög és közli, hogy nem az. Ha egy tolmácstól papírt kérnek arról, hogy az idegen nyelvet nem csak írásban, hanem szóban is bírja, az oké. Ha a pilótától megkövetelik, hogy a gép vezetése mellett, ne legyen mondjuk asztmás rohamokkal küzdő egyén, az oké. Ellenben az, hogy esetleg egy pedagógust pszichológiai vizsgálat alá vessenek és csak a megfelelő eredmény esetén engedjék felnövekvő nemzedékünk egy kilométeres körzetébe, na az már nem fontos.  Persze ezt csak úgy lehetne, ha abban a pár évben, amit a jövendő oktatók a padban töltenek, kapnának némi segítő jobbot. Ha valaki, aki mondjuk ért a pszichológiához, odaállna és végigvezetné őket az úton. Először befelé, saját magukhoz, és ha túlélték, jöhet a B fázis. Mert az nem is kérdés, a mostani ifjúsághoz alapos kiképzés kell, szabad szellemű, szemtelen és tiszteletlen egy banda.

Szerintem így lehetne. És komolyan mondom, hogy aki ezek után megkapja a diplomát, annak igenis járna az anyagi jólét, a biztonságérzet, a kiemelt nyugdíjtámogatás. És mellesleg, a magas presztízsű pedagógusi cím. Na de addig…

 

Szólj hozzá!

2 hozzászólás : "Vörös posztó, avagy az én kis kényes témám"

Visszajelzés
avatar
Rendezés:   legújabb | legrégebbi | legnépszerűbb
József Somogyi
Vendég

🙂

József Somogyi
Vendég

🙂