Nyaralás messze innen

Már megint – ez jutott eszembe, amikor a saját számból elhangzott a gondolat, Ciprusra menjünk nyaralni. Vissza, pedig elsőre sem lett a szívem csücske. De ugye a férjem ott élt két évet, második hazájaként tekint a szigetre, és tény, ráférne némi pihenés az évi hajtás után. Meg a gyerek sem undorodik a harminc centis huszonnyolc fokos víztől. Menjünk (semmi felkiáltó jel, inkább csendes pont a végin).

Ciprus az lemúlt két évben, (rossz nyelvek szerint az elmúlt húszban) mit sem változott. A tengerpart helyenként lehangolóan koszos, a helyiek még mindig ráérnek mindenre, akkor is, amikor a hülye turista esetleg azonnal óhajtaná a gyógyszertárban a gyereknek az orrcsöppöt. Szerdán és pénteken déltől, hétvégén, illetve „munkanapokon” dél és négy óra között nem óhajtanak dolgozni. Az említett időszakokon túl minden gond nélkül állnak szolgálatunkra. (Tegyük hozzá, nem csak a sziget maradt a régi, nyilván én sem változtam sokat, hiszen még mindig rángattam a fejem jobbra-balra, mert sehogyan sem szoktam meg, hogy a másik irányból akarnak elütni és továbbra is hiányérzet fogott el a kizárólag új épületeket szemlélve – imádom az óvárosok sikátorait. Utóbbiaknak, a törökök kitartó  tevékenységének hála, már csak  a hűlt helyét találni.)

Kellett vagy három nap, hogy átessünk a katasztrofális részeken. A férjem szerint a gyerekkel lehetetlen pihenni, lévén egoista és türelmetlen, szerintem képtelenség fényben és a számítógép kattogása mellett aludni, a kölyök szerint pedig az apja holmi „betolakodó”, aki akár három percet is képes kihasítani naponta a szeretett nő (az anyja) száz százalékos figyelemi zónájából.

Aztán az apróságok kezdték beenni magukat a napjainkba. Somát név szerint köszöntötték a pékségben, meglepi sütivel várták, az étteremben megtudtuk, hogy a pincérnek sikeres volt a jelentkezése az egyik neves egyetem mesterkurzusára, a takarítónő a fiunkról mesélt otthon a férjének, egy vadidegen beinvitált minket az utcáról a házába, mert szerinte túl meleg volt a gyereknek a levegőn. Szépen belassultunk, elhelyiesedtünk.

Voltunk már máshol, délen, középen, tenger mellett. Akkor azt mondtam, ezek a déli emberek, de mások. De a helyzet az, hogy a ciprusiak mások, mint a déliek. Nincsenek turistaspecifikus mosolyaik, fölösleges gesztusaik. Ha beszélgetnek, nem tolakodnak, nem jönnek oda hozzád, inkább egyszer csak arra eszmélsz, hogy a helyi étteremben bevonnak egy amúgy görögül folyó társalgásba. Valamit minden esetre bazira tudnak, amiről nekünk idehaza dunsztunk sincsen. Lehet, hogy jövőre visszamegyünk, hátha ránk ragad.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar