Volt egyszer…

Egyszer réges-régen megjelent Soma kicsi könyve a könyvesboltok polcain…ilyesféle szösszenetek voltak benne.

Találkozás

Csak azt tudom, hogy az nem két idegen, egymást fürkésző tekintete volt. Én még valamelyik vaságyon dideregtem, az ő kis testét pedig a kinti világ szülte libabőrök borították, amikor végre landolt a nagy karokban. Riadt, gyanakvó tekintete megenyhült az ismerős dünnyögésre, éles kis körmei pedig hamarosan belemélyedtek a nagy mutatóujjba. A viszontlátás öröme lepte meg őket a homályos szobában és az apró kéz szorítása valahogy azóta sem engedett… A helyzet lassan négy hete mit sem változott. Én igyekszem, tevékenykedem, aggódok és a magam sajátos egoizmusával igyekszem elcsípni valamennyi apró jelét a szeretetének. Ők ketten önfeledten, önzetlenül és nagyon igazian szerelmesek egymásba. És nevetnek rajtam.

Három perc

Azt mondják, hagyjalak sírni. Hogy ne nézzek oda, ahogy az alsó ajkadat reménytelenül lebiggyeszted és ne halljam meg, ha egy oktávval keservesebben zokogsz. Hogy ez a szoktatás. Mindkettőnkké. Tegnap történt az a rossz pillanat. Magamhoz szorítottam már mozduló karjaimat és előírásszerűen fejemre húztam a foltos takarót. Három perc volt az egész. Aztán rugóként pattantam ki a sötétből, szanaszét szálltak a paplan ráncaiban elbújt telefonok és távirányítók. Kicsit sem érdekelt, hogy éppen elhallgattál, én szégyenkezve kaptalak ki a seszínű rácsok közül. Csendesen, könnyek nélkül és szemrehányóan néztél. Én pedig igyekeztem kerülni a pillantásodat, tudtam, hogy igazad van. Te még sosem csaltál meg, nem engedtél az elkényeztetettség csábításának, nem sírtál vészt tettetve öncélúan, nem húztad meg a hosszú hajam, ha zavart az evésben és már a pocakomban is lemásztál a vesémről, ha elég szépen kértelek. Te mindig mindent megtettél értem, nekem. Most pedig ez a három perc. Itt állok, a kezemben a majdnem négy kilós kis testeddel és nincs érett, felnőttes válaszom a helyzetre. Aztán inkább csak gondolok egy nagyot és beugrom veled a nagy családi paplan alá egy lopott, délutáni, békítő, közös alvásra.

Kémény

Ezüst pillék hullottak, és a hajnalt nem mocskolták be a városi gőzök, azon a téli reggelen. A tejbegríz odaégett, a fehér zománclábasban csak a karamell-illat maradt utána és én tetőket és ágakat bámultam a mókusra várva. Egy gyermekkori kép nem hagyott nyugodni, lelki szemeim előtt egyre csak felderengett az ágakon lavírozó szürkésbarna kis állat alakja. A mókus azonban nyilván nem volt híve az elvárásoknak, mert ezen a reggelen sehogyan sem akaródzott előbújnia. Órák vagy percek múltak el, nem tudom, a nehéz fa asztalnál ülve lassan belepilledtem a ködbe és önkéntelenül bámulni kezdtem egy opálos, lusta, égbe törő kunkort. Ódivatú kémény füstölgött bele a semmibe egy távoli dombon. Pillantásom rátapadt a játékos formára, gondolataim a mókustól Feléd szökkentek. Milliónyi hétvégi ajándékcsomagban érkeznek majd Hozzád – kezdtem valami homályos fogadalmat – a görbe falusi utak, a patakok sima kavicsai, a korcsolyáznivaló tavak jeges szikrái. Megtudod majd milyen, amikor apró ujjadon csurog a frissen főzött baracklekvár, és megérzed majd a kútból húzott víz hűs érintését a testeden. Majd nagyon igyekszünk. Fogjuk egymás kezét és finnyás ízléssel mentjük át gyermekkorunk ízeit, illatait, formáit és játékait a mai sodró világba. És majd nagyon igyekszünk közben meghagyni Neked a szabadságot is, amivel kialakíthatod a lényedhez leginkább illő egyvelegét a Hétköznapoknak.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar