Vendégposzt egyik legkedvesebb barátném tollából, a másik oldalról…

Varga Veronika: Társas (házi) együttélés

A legtávolabb az álljon tőlem, hogy bármilyen szinten belemenjek a szinglik vs családosok közötti értékeket és életformát illető örök vitába, sőt, még ez előtt a nulladik pillanatban attól is elhatárolódnék, hogy én magam tápláljam a szingliéletmódra vonatkozó kliséket, és beálljak a sorba, melyek szerint ez manapság mennyire menő és divatos. Már csak azért sem, mert mindkét ismertetőjel igencsak esetleges: lehetek én adott pillanatban épp szingli, de lehet, hogy holnap már nem leszek az, ne adj isten a családos anyukák és apukák is igen váratlanul egyedül találhatják magukat máról-holnapra – láttunk már ilyet, nem is keveset.

Szívem szerint tehát ember és ember van, különböző értékrenddel és életstílussal, így a megkülönböztetésnek legfeljebb az lehet alapja, kinek volt gyerekszobája, ahol elsajátíthatta a későbbiekre vonatkozó tudnivalókat.

Részemről a család és a gyerek alap, aki ismer, tudja, és ami a tágabb családot illeti, azt hiszem, nem én vagyok az, akit alkalmazkodásra meg a gyerekekhez fűződő viszonyra kell tanítani, sőt.
Ebből kiindulva nem tudok szemet hunyni afölött, hogy azt kell éreznem – mert jelenleg egyedül élek és nincs gyerekem – hogy csak egy szar ember lehetek, de legalábbis biztos kevesebb valamivel, mint azok, akiknek van. Ezen a logikán pedig húzzam is meg magam, sőt ha egy mód van rá, a saját lakásomban is legyek szíves…hát, jó lenne tudni mit csinálni, tekintve, hogy reggel fél 8 és este 9-10 között nem vagyok otthon, a fennmaradó időben pedig mostanság leginkább csak alszom. Mégis vannak problémák.

Abból gondolom, hogy talán nem nekem van üldözési mániám, hogy egészen néhány hónappal ezelőttig, amikor még rendes, tisztességes lányként együtt éltem valakivel, semmilyen gondot nem jelentett a lakóközösségnek a létezésem, illetve a lakásomban folytatott tevékenységi kör. Egyesekkel megittuk a pertut, másokkal több ízben cseverésztünk el kellemes nyári estéken a közös költségről vagy a tömbfűtés áldásos hatásairól, de nincsenek nagy igényeim, megelégedtem azzal is, hogy a k anyámba legalábbis relatív ritkán küldtek el (szó szerint vagy jelképesen) úgy, ahogyan az elmúlt néhány hónapban viszont megtették. Valamiért azt érzem, többeket pusztán az idegesít, hogy szemmel láthatóan jól érzem magam, miközben egyébként deviáns vagyok szerintük, már ami a kapcsolati státuszomat illeti. (“Jól láttam, hogy lekerült a névtábla az ajtóról?”, “Megint egyedül?”, Rég nem láttuk itt parkolni a másik autót.”)

A probléma aktuálisan a dohányzásban ütközött ki, de nem gondolom azt, hogy ez tényleg valós ok. A dohányzás vs nem dohányzás témakörbe nem mennék bele, isten őrizz! Bár úgy gondolom, a saját tüdejével mindenki azt csinál amit akar, ha valaki van olyan hülye, hogy nikotinnal és kátránnyal táplálja nap mint nap, az meg is érdemli, de amíg nem fújja mások arcába is bele ezzel a lendülettel, úgy gondolom az egyéni szociális probléma tipikus esete. Én jelenleg a visszaszokók, vagy félig-visszaszokók táborába tartozom, de szerintem ez is magánügy.

De hol húzódik a határ a társasházi együttélés keretei között a magánügy, és a társas-ügy között?! Tényleg kérdezem, mert tényleg nem tudom. Kettővel felettem laknak a panaszosok, akik állítólag nem tudnak miattam szellőztetni. Míg két éven keresztül mi is ketten laktunk, és mindketten dohányoztunk az erkélyen, és nem annyit, mint most én, hanem sokat, addig egyszer nem merült fel a probléma, hogy ők a harmadikon nem kapnak levegőt. Most igen. Cserébe egyik este kaptam néhány köbméter locsolóvizet az erkélyemre, de nem csöppekben, hanem szakadó vízfolyamban, úgy negyven percig, grátisz. Nyilván ez az intelligens megoldás.

Végül abban maradtunk, hogy keressünk kompromisszumos megoldást, vagyis, ne dohányozzak az erkélyen. Én ezt nem igazán érzem kompromisszumnak. Mert ugye, én sem üvöltöm le senki fejét, ha a gyerek feldobja hozzám a labdát, vagy az erkély alatt visít egész vasárnap délután, az egyetlen nap, amikor esetleg pihennék, vagy ugyanekkor fúrják órákig az IKEA hokkipukki konyhabútort, vagy épp 12 ezer forint közös költséget fizetek a játszótér üzemeltetése és folyamatos felújítása miatt. Társasház, ezt így hívják, kölcsönös alkalmazkodást követel meg. Függetlenül családi állapottól, kortól, nemtől, egyéb hovatartozástól. Gondoltam én.

Szólj hozzá!

2 hozzászólás : "Vendégposzt egyik legkedvesebb barátném tollából, a másik oldalról…"

Visszajelzés
avatar
Rendezés:   legújabb | legrégebbi | legnépszerűbb
József Somogyi
Vendég

Jó csaj.

József Somogyi
Vendég

Jó csaj.