Szombati zokni

Sokan voltunk, először nem is értettem, szombat este hogyan kerültünk mind ide. A magam részéről a féléves kölök mellől bárhova megléptem volna egy fél órára, így boldogan ajánlottam fel, hogy majd én beszerzem a hiányzó spagettitésztát. Este hét lehetett, kaptam háromnegyed órát a fürdetésig. Már a parkolóban vészjósló helyhiány fogadott, belépve pedig sűrű tömeget láttam megbújni a sorok között. Ha már itt vagyok, veszek tappancsos zoknit a gyereknek, a múltkor is itt kaptam jó anyagút, meleget. A nagyáruház hangulattalan fényében lassan mozogtak az alakok, úgy éreztem, én szinte cikázok, hogy minél hamarabb elérjem a gyerekosztályt. Akkor láttam meg az első anyukát. Beleveszett a kislány rugdalódzók tömegébe, egyet-egyet ki is bontott a nejlonból, vizsgálta az anyagukat, a valós méretüket, nézte az árcímkéket. Hátán csigamintás hordozóban apró lányka csüngött, a kis rózsaszín sapkás fej ide-oda fordult. Összemosolyogtunk, fogtam a zoknit és indultam a tészta után. A konzerveknél váltottam irányt, ott láttam meg a nagycsaládot. Három apróbb-nagyobb gyerek, két szülő és némi hangosság, – ment a vita, ki tolhatja éppen a bevásárlókocsit. A fiúkabátos kislány levette a csemegeuborkás üveget és féltett kincsként nyújtotta az anyjának, rakja a troliba. Vásároltak. Minden idegszálukkal és érzékükkel megélték a pillanatot, tekintetükkel melegen kísérték a kosárba vándorló étkeket. Csak olyat vettek, ami nagyon kellett, lisztet, sót, sok tésztát, leveszöldséget. A két nagyobb fiú emelte a mosóport, hozta az ötliteres olajat. Később láttam őket a pénztárnál. Alig mozdultak, csak álltak ott a nagy tolókocsi mellett, nézték a sok mindent, amit hazavisznek. Aztán elkapott a vásárlási láz, visszaszaladtam még egy pár zokniért, kell zöld is, nem csak a kék. A gyerekruháknál láttam a másik nőt is. Hétéves forma kislányt húzott kézen fogva, mindkettejük arcán fáradtság és barátnői mosoly ült. Egy lila tréningfölsőt választottak és ugyanolyan színű harisnyát. Később, máshol, a nő éppen a karjára vette a válláról folytonosan lecsúszó táskáját, úgy nézte a kalapácsokat. Végül rábökött egy fanyelűre és biztatóan kacsintott a kislányra. Aztán ők is a pénztár felé indultak.
Sokan voltak, vártunk a két működő kassza előtt. Egy sorba kerültünk. Elöl a nagycsalád, mögötte az anyuka a csigamintás hordozóval, én, a jövőbeni kalapácstulajdonosok, végül egy középkorú férfi. Fagyasztott lasagnet, sajtot és kólát tartott a kosarában. A pénztárgép lassan csörgött, sorra kerültem, pakoltam, fizettem, indultam az ajtóhoz. Kocsihoz ki, újra pakol, tolókocsival visszaindul. Akkor láttam, hogy mind itt vannak, mögöttem várják, hogy végre kinyerjem a százast a tolókocsiból. Vagyis majdnem mind, a két anyuka, a hétéves, meg a férfi. Álltak békésen. A négy tekintet mind egy irányba nézett. Valahol a ködös szemerkélésben kísérte a nagycsaládot a buszmegállóig.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar