Ínyencek

Dolgom volt erre és éhen halok – ezzel nyugtattam magam, miközben tempósan ettem a félhideg tofut. Mellettem egy korombéli lány vagy nő – magam sem tudtam soha eldönteni, még itt vagyok-e vagy már azon is túl – fehér gömbkarkötős kezével tartja a szájához a pizzaszeletet. Ismerem a fajtáját, jobban mint kéne, lecsúszott volna egy egész adag jó kis keltésztás cucc is, csak ugye a nyári szoknya kissé szűk az idén. Így maradt ez a szelet, ezzel kell betömni a nap minden gasztronómiai élvezetét. A másik oldalamon pletykálós ebédszünetet tartó nők, mellettük két férfi egymással szemben, csöndben, telefonnal a kezükben. Ez a tofu komolyan rettenetes, pedig amúgy imádom, már ha friss és forró, ha van ideje átvenni a mártás ízét. Ez most nem olyan, de persze itt szinte semmi sem „olyan”. Igazi ízvadászok gyülekezete vagyunk, esszük műanyag villával, késsel műanyag tányérból a műanyag kaját. Rühellem mikor csöpögősen nosztalgiázom, de valahogy mégis szentül hiszem, hogy a gyorskajáldákkal indult meg velünk igazán a vonat. Addig legalább enni volt idő, ha akartuk, ha nem. Meg kellett főzni azt a krumplifőzeléket és hiába rohantál volna tovább, ha egyszer még nem lett omlós a zöldség. Ott kellett lenni, tenni-venni, közben beszélgetni, utána együtt mosogatni. Vagy ha étterembe mentél, akkor is ültél és vártál és dumáltál, pletykáltál, nevettél, szemlélődtél közben. De már ez sincs, olyan szisztematikusan rúgjuk ki magunk alól a széket, hogy tragikomédia nézni. És én itt ülök és eszem a komédia közepén, mi több, már magyarázatot is találtam rá, hogy miért csatlakoztam e alkalmi gyorséttermi klikkhez. Éhes vagyok és sietek – röhögnöm kell. Velem szemben négy kiskamasz ül, néma csendben. Az asztalon előttük szétterül a zizegős papír, a csirkeburgereknek és sült krumpliknak még illatos a helye. Egy árva szót sem szólnak, csak a kezük jár. Először nem is látom, mit csinálnak pontosan, olyan gyorsan. Aztán észreveszem az ujjaik között forgatott mini gördeszkákat. Trükköket próbálgatnak velük, amiket korábban korábbi fiatalok az aszfalton nyomtak. Már nem tudok nevetni, csak nézek és elhatározom, hogy a fiamat még a héten beíratom fociedzésre. Amolyan igazira…fűszaggal, rohangászó kölykökkel, közösséggel, ivószünettel, valós győzelemmel és valós vesztett meccsekkel. Aztán majd jól hazahozom és megetetem a töltött paprikával, amit most még úgy szeret.

Szólj hozzá!

3 hozzászólás : "Ínyencek"

Visszajelzés
avatar
Rendezés:   legújabb | legrégebbi | legnépszerűbb
unikat
Vendég

Milyen igaz, s milyen jó, hogy felnyitogatják ilyen emberek, mint te a szemeinket. Köszönöm!

Somogyi Eszter
Vendég

A sajátomat sem árt időnként….:)Szép napot!

Somogyi Eszter
Vendég

A sajátomat sem árt időnként….:)Szép napot!