Korai találkozás

A férfi negyven körül járt, testét elég jó karban tartotta, koráról inkább csak sötétebb napjait kísérő gerincsérve és kezdődő kopaszodása árulkodott. Nagyvilági életet élt, szerette az éjszaka hunyorgó fényeit, a kiállítás-megnyitókat kísérő parfümillatot, ami reggelre keserédes ízt hagy az ember szájában, és lenézte a nők játékait, titkaikat azonban sohasem ismerte. Büszke volt értelmére, ami tervszerűen és hibátlanul repítette őt anyagi jóléte és társadalmi rangja felé, amiben sohasem csalódott, és ami úja és újra elhitette vele, hogy az érthetetlen dolgoknak nincs közük a valósághoz. Biztonságban élt, saját vállalkozással, kevés, de régi baráttal, jó nőkkel, erős falakkal, tisztes távolban önmagától.

A lány fiatal volt, középszerűen csinos, alapvetően bizonytalan teremtés, akiben a férfiak mindig találtak valami külsejétől függetlenül vonzót. Rég megszokta, hogy kifinomult érzékei gyors mozgású hullámvasútra ültették magánéletét, karrierlehetőségeitől pedig rendre elvágták – teste-lelke menekült a stressz minden formája elől. A lány így aztán tehetséges maradt és semmiben sem jártas, gyermekien lelkesedő típus, aki átmenet nélkül adja fel céljait. Amit tudott, sosem tanulta, az emberekről szólt, és aggasztóan használhatatlannak tűnt hétfőtől-péntekig. Sokfajta útra tévedt, mire egy reggel mosolyogva ébredt, mert rájött: mind ugyanoda vezet.

 

Általában nem szerette az esőt, ami hangulatnak és rendezettre igazított frizurának egyaránt ártott, ma mégsem zavarta. A platánok leveleit egyre élesebben csapkodta a víz, és a hang elnyomta vergődő gondolatait, így a lány hálásan haladt a régi épület felé. Az esernyő alól kereste a cégtáblát, de semmit sem talált, végül tanácstalanul belépett a kazettás üvegajtón. Kis fülkéből érkezett felé a hang, a portás kérdés nélkül igazította útba, ő pedig egy perc múlva már összeszorított térdekkel várakozott a szocialista múltat idéző helység egyetlen foteljében. Igyekezett semmire sem gondolni, beleértve reggeli veszekedését kedvesével és az elmúlt hetek számos interjúját, majd úgy döntött, száguldó elméjét némi önbizalom-erősítés érdekében mégiscsak megfékezi és felidézte magában a tegnapi találkozót: akkor egy férfival tárgyalt, a reggel könnyű volt, az ajánlat pedig vonzó lett – gyors előmeneteli lehetőség, napi négy óra munka és természetesen éhbér. A lány most megvált a kellemes emléktől, fantáziáját visszatessékelte a szögletes fotelbe és térdeit kicsit megdöntötte balra. Nem tudta kire vár.

 

Elégedett volt és egykedvű. A tegnapi éjszaka sikere és a mai reggel izzasztó párája egyaránt hidegen hagyta, amikor beült az autóba. A nagy amerikai kocsi nyolcvannal sétált lefelé az Árpád-hídról, amikor hirtelen elhatározással behajtott a kis utcába, ahol egyszer véletlenül vette észre a családias kifőzdét. Lencsefőzeléket és két túróspitét csomagoltatott, majd sietve az órájára nézett, rálépett a gázra és csak a régi épület előtt lassított.

 

Megköszönte a helyet, finoman belehuppant a mély fotelbe és állta a férfi hűvös kék tekintetét, miközben arról mesélt, hogy mást tanult, csak félállásnyi ideje van, hogy lelkes és nem hülye. A férfi szigorúnak tűnt, érdeklődőnek, de mindenek előtt profinak, és a lány arra gondolt, alapvetően éppen ilyen főnököt keres. A férfi annak biztos tudatában beszélt, hogy hivatási ártalomként mindent megfigyel és ami fontos, azt észre is veszi. Tekintete néha a lány dekoltázsára csúszott, hangja azonban egy percre sem veszített feszességéből, témái a szakmai kérdésekre tapadtak. Végül felajánlotta az állást: gyors előmeneteli lehetőséggel, napi négy órában, természetesen éhbérért. Ez így volt rendben és a lány feldobottan távozott. Két nap múlva pedig a megbeszéltek szerint telefonált és tisztelettel visszautasította a munkát.

 

– Miért jött vissza?
– Tanulni.
– Azt máshol is lehet.
– Lehet.
– Múltkor megijedt…
– Igaza van.
– Hétfő kilenc?
– Itt leszek.
A lány elköszönt, kiment az ajtón és mosolygott. A férfi még pár percet ült a foteljében, értetlenül csengtek vissza saját szavai, aztán elindult egy megbeszélésre.

 

Meleg volt és csendben ment a férfi mellett. Az ebédre hívta, ha már együtt dolgoznak, egy közös káposztástészta belefér. A lány tudta, hogy alapvetően nem férne bele, hogy a férfi nem véletlenül beszél edzett hangon és hosszasan olyan gazdasági témákról, ami a lányt kicsit sem érdekli, és jelen pillanatban a férfit sem. A lány azt is tudta, hogy ez mellesleg teszt, az agyát szedik éppen darabokra, mint ahogyan azt is tudta, hogy el fog bukni. A férfi messze többet tud nála a világ dolgairól, ráadásul még hiszi, hogy akit értelmével a megfelelő formában és pillanatban dózerol le, abból tiszteletet és ragaszkodást csikarhat ki. A lány nézte a férfit, látta ahogyan elméje brillírozik, ahogyan a lelke vacog a magánytól,és szemei előtt lepergett, ahogyan mindjárt megkönnyebbülten tudomásul veszi, a jelenlévő nő sem érhet a nyomába, a maga nemében vonzó, de érdemtelen, ettől pedig megnyugszik és megsimogatja a falait. A lány lehajtotta a fejét és maga sem tudta miért, hinni akart a férfiban.
A férfi kényelmetlenül ült a párnátlan fém széken, és a legkisebb odafigyelés nélkül rutinból beszélt tovább az Unió jövőbeli gazdasági lehetőségeiről. Közben tétován nézte a lányt, akit mindjárt megaláz, hogy utána felemelhesse, és aki jelenleg teljes odaadással nassol. Találkozásuk első pillanata óta érthetetlen maradt számára a tudása, a vágy pedig egyre gerjedt benne: kell neki, amije ennek a lánynak van. Nézte, ahogy a káposztástészta szikkadni kezd a tányéron, aztán felpillantott és a karnyújtásnyi távolság ellenére tisztán érezte, a lány sokkal többet tud nála a boldogságról.
A jéghideg ásványvízről patakokban ömlött a veríték, amikor a lány már régóta hallgatott, majd könnyedén és szégyenérzettel bukott el. A férfi elégedetten sózta meg a tésztát, a lány pedig rakott rá még egy adag cukrot. A férfi az önigazolók sajátos kifejezésével arcán bólintott maga elé, a lány pedig csalódottan ült a fém széken, mert tudta, hogy túl korán találkoztak, a férfi még játszmákat hajt.

 

– Egyszer eljöhetne velem táncolni.
– Meglátjuk. Vigyázzon magára!
– Ön is.
– Ja igen, egy pillanat, ezt a levelet még átírná.
– Már négyszer átírtam.
– Tudom, de nem jó.
– Eddig mindig jó volt.
– Nem jó.
– Értem…de ma van az utolsó napon…mindjárt hozom.
– Köszönöm….Ez megint nem jó, majd én megcsinálom.
– Akkor én elmentem. Viszlát!
– Viszlát!
A lány mosolyogva lépett ki az irodából és arra gondolt, hogy ha kell, majd még találkoznak. A férfi ülve maradt még pár percig a foteljában és arra gondolt, hogy szeretné, ha a lány a mellette lévő helységben mosolyogna és még vagy százszor átírná azt a tetves levelet.

 

Az autóból látta csak, évekkel később. Azt gondolta, hogy a lány külsőre alig valamit változott, csak talán a smink lett rajta természetesebb…hogy pocsék titkárnő volt…hogy el kellett volna egyszer hívnia táncolni. Aztán a lámpa zöldre váltott, a mögötte álló taxis rádudált, a férfi pedig tőgázzal indult a nagyszabású grillpartira és maximumra csavarta a rádió hangerejét.

Az utcán látta, villamosról, csak pár másodpercre. Úgy tűnt neki, hogy a férfin nem fogott az idő és hogy tekintete a régi. Eszébe jutott, mennyire sajnálta anno, hogy a férfi sosem hívta el táncolni. Aztán a villamos csengetett, az ajtók szétcsúsztak, és mire az alsó lépcsőfokra ért, egy kétéves forma kisfiú ugrott a nyakába.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar