Szieszta

Szieszta

Kata nem értette, mi baja is van valójában. Még csak délellőtt tizenegy volt, de a fia már az igazak délutáni álmát aludta. Igaz, a nagyágy közepén, ami egyértelművé tette, hogy Kata öt percnél hosszabb ideig semmilyen értelmes cselekvéssel sem foglalkozhat, vizitelni kell és nézni a gyerek helyzetét az ágyszélekhez képest.
A házimunka javát már tegnap este letudta, a fia ontotta természetes káoszon pedig nyugalommal és némi unalommal siklott át a tekintete. Az eső kopogott, a nappaliban lámpát kellett gyújtani és Kata egy percig szörnyülködött az idei tavasz rendkívüli szeszélyességén, majd konstatálta, hogy a családján gyakran és némi mártíri fennhanggal számonkért szabad percei éppen a vártnál lelkesebben peregnek.
Arra gondolt, felhívja Marcsit, aki még tegnap este kereste és akiről mindig eszébe jutott, hogy a barátok csoport csengőhangját át kéne már állítania, mert többé nem mulatságos a 2008-as Megasztár legszánalmasabb alakjának dalocskája. Marcsi tegnap így mondta a rögzítőre, nagyon fontos dolog miatt keresi. Kata majdnem nyúlt a telefonért, amikor azonban gyors fejszámolásba kezdett, és úgy találta, Marcsi családi gondjai minimum öt, az elkövetkezendő huszonöt évben lehetséges, de mindenképpen fenyegető egészségügyi problémái nyolc, kérdései kettő, a fontos dolog pedig maximum egy percet tenne ki a beszélgetésből, amivel mindösszesen tizenhat perccel csapolná meg édes szabad perceit. A telefon a helyén maradt, az új Coelho könyv viszont kinyílt a kezében, igaz csak sanda három percre. A boltban még felettébb izgalmasnak és inspiratívnak tetsző téma, ma unalmasnak és elcsépeltnek tűnt. Kata határozott mozdulattal rúgta fel magát a kanapéról és ment a fürdőszobába, miközben gyors pillantást vetett a nappali fali órájára. 11 óra 15 perc. Ledobálta ruháit és egy pillanatnyi megtorpanás után magára kente a fél doboz önbarnítós testápolót, amit még Klára nyomott a kezébe a hét elején a legnagyobb lelkesedéssel és sárga foltos ujjakkal. Majd állt totál pucéran, csípőre tett kézzel, nézte a fürdőszobai rádió lilán világító számait és száradt. Amikor ujjaival végre megfelelőnek tapintotta a felületet a karján kíváncsian nézett a tükörbe, hátha a négy órás hatás idő előtt érkezik. Egyelőre Kata fehér volt, de ezt is már csak futólag látta, ment a hálószobába, ahol a gyermek szuszogott, továbbra is be volt takarva és a kordonként állított négy paplan még mindig szilárdan állt az ágy szélein.
Kata ezt határozottan jó hírnek találta és mielőtt kilépett még látta, hogy az éjjeli óra 11 óra húsz percről huszonegyre kattan. Még van minimum háromnegyed órája, gondolta, ami az adott pillanatban sem túl soknak, sem kevésnek nem tűnt. A naplója befejezéséhez például határozottan nem lett volna elég, az ebéd előkészületeire viszont belefért ebből tíz percet áldozni.
Két répa és három zeller pucolásán volt túl, amikor a néma üzemmód ellenére mocorogni kezdett a telefonja az asztalon. A rezgés alig fél másodpercig tartott, ami egyértelművé tette, hogy csak sms érkezhetett. Kata ránézett a kezére, az ujjai között sötétsárgán világított az önbarnító, ami mellett a begyeket befestő répaszín halovány tüneménynek tetszett. Kata hezitált és számolt. A felesleges kézmosás plusz egy perc, aztán még megnézi az sms-t, aztán újra a répák. Nem, inkább most siet a pucolással és aztán már csak olvas, zenét hallgat, ha úgy alakul, megnézi az sms-t. A konyhában álló apró zöld bábu, amit Kata a sütéshez használt időmérőként 11 óra 32 percet mutatott, mire Kata még elszántabban szorította a pucolót. Aztán mosta a zöldségeket, habzott a földes víz, sercegett a kefe. A telefon újabbat mordult, amit Kata ugyan nem halott, azt viszont igen, ahogyan a mozgó kis kütyü elkaszálta az asztali öröknaptár lábát, ami ennek következtében a konyha padlóján egy mini traktor mellett landolt. Egy gyors forduló, bekukucskált a fiához, aztán már nyúlt is naptárért, amit nagyon szeretett, még szerelmük hajnalán kapta a férjétől. Helyére állította és egyúttal orvosolta a hanyagságot: a naptár még mindig május 10-et jelzett, pedig már 11-e volt. Kata feltámasztotta a gyenge karton lábakat, elolvasta a napi bölcsességet, miszerint „Ha megosztjuk a terhet, könnyebb hordozni”, amiről gyors elvonatkoztatással és régóta, de egyre lassabban bontakozó spirituális szemlélete ellenére rögvest eszébe jutott, hogy a hagymás pakkot a garázsban hagyta. A telefonjáért nyúlt. Ugyanaz az sms érkezett kétszer.” van, ami nem változik: május 12-én ívnak a pontyok.” Kata mozdulatlanul állt, szemét időnként a naptárra futtatta, majd újra nézte a telefon kialvó betűit. Eszébe jutott egy régi tavasz, egy piros kenu, a Tisza-tó kétes illata, a pontyok féktelen párzási játéka és egy férfi homályos arca. Amikor a kis zöld bábu 12 óra 15 percet jelzett, lerakta a telefont és a kezében felejtett konyharuhát és elindult a hálószoba felé. Csendesen bújt a fia mellé a paplanok közé, és nagyon halk, szerelmes hangon búgta maga elé: ébresztő!

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar